Edinburgh múzeumai és művészete: Vermeer, a korcsolyázó lelkész és a Niagara

Összefonta a karját, miközben legtöbbünk széttárná, nehogy elessen. A korcsolyázó lelkész olyan nyugalommal siklik a jégen, hogy nehéz mozdulata mindennaposnak látszik. Hagyományosan Robert Walkerrel, a Canongate Kirk lelkészével azonosítják. Mielőtt Edinburgh festményeivel Hollandia vagy Amerika felé indulunk, e helyi alakkal kezdjünk, olyan tevékenység közben, amelyet a szószékén sosem láthattunk volna tőle.

A Skót Nemzeti Galéria, amelyet ma egyszerűen National néven hirdetnek, a Moundon áll, a Princes Street mellett. Főbejárata az East Princes Street Gardens felől nyílik, Waverley pályaudvara rövid séta. A gyűjteménynek egy délelőttöt adjunk, délután pedig induljunk a Canongate felé. Így a portré helyet kap a városban, anélkül, hogy Edinburgh összes képtárát egyetlen napra terhelnénk.

A Mound: együtt élni tanul a gyűjtemény

William Henry Playfair képtára 1859-ben nyílt meg, kezdetben azonban két intézményt fogadott be. Az épületen végighúzódó választóvonal elkülönítette a Skót Királyi Akadémia kiállítóhelyeit a nemzeti gyűjteménytől. Az Akadémia 1912-ben költözött a szomszédos épületbe. A kívülről megállapodott klasszikus templomegyüttesnek látszó rend egyezkedések során alakult ki arról, ki mutathasson be művészetet és ki birtokolja. A nemzeti múzeumot teremről teremre, vásárlásról vásárlásra kellett létrehozni.

A képek története e folyamatot az építészeten túlra viszi. A Vermeert fonalgyáros vette meg, a Niagara képét Amerikába kivándorolt üzletember küldte vissza Skóciába. Magánpénzből hozott egyéni döntések voltak, később felajánlva a változó ízlésű közönségnek. Adataink szerint mindhárom mű e képtár gyűjteményéhez tartozik, jelenlegi hozzáférhetőségük azonban nincs megerősítve. Indulás előtt érdeklődjünk a kiválasztott képekről.

A lelkész, akinek portréja majdnem magánügy maradt

Walker az Edinburgh Skating Society tagja volt, amely a városon kívüli befagyott tavakon korcsolyázott. A korcsolyázó lelkész helyszínét hagyományosan Duddingstonnal azonosítják. Hollandiában nőtt fel, és holland típusú korcsolyát visel. E kis részlet saját történetet ad szórakozásának. A festmény jórészt magára hagyja alakját: nincs tömeg, amely megnyugtatná a bizonytalan nézőt, hogy mindenki ilyen könnyedén siklik.

Nemzedékeken át a magántulajdon körén kívül szinte senki sem ismerhette meg ezt a képet. Egy 1949-es árverésen figyelt fel rá a nemzeti galéria, és megvásárolta. A ma ismerős sziluettet tehát nem reprodukálták szakadatlanul két évszázadon át. A családi kép viszonylag későn lépett a nyilvánosság elé, képeslapélete a megszerzést követte. E sorrendre gondoljunk, mielőtt feltételeznénk, hogy egy város mindig önmagára ismert az általa árusított képekben.

Henry Raeburn szerzőségét is kétségbe vonták; más lehetőségként Henri-Pierre Danloux neve merült fel. A galéria megtartja Raeburn meghatározását, amelyet a családi hagyomány is támogat, továbbá Raeburn Walker hagyatékának egyik gondnoka volt. Nem kell elhallgatni a vitát, sem megoldott nyomozássá alakítani. Inkább a korcsolyák jégbe húzott nyomait és a kabát körvonalát nézzük. A könnyed mozgás állítása az érintkezésnek ezen a néhány jelén múlik.

Vermeer a kis, csendes szobák előtt

Az 1901-es tisztítás során vált láthatóvá a Krisztus Mária és Márta házában aláírása. Mérete és bibliai témája miatt váratlan Vermeer-jelölt volt. Legnagyobb fennmaradt festménye, pályájának kezdetéről. Aki apró otthoni szobabelsőkre számítva érkezik, annak igazodnia kell ehhez. Az alakok elég nagyok ahhoz, hogy kapcsolatukat először testeken és gesztusokon át olvassuk.

Márta kenyeret hozott, és kifogásolja, hogy a munka egyedül rá marad, míg Mária hallgatja a vendéget. Krisztus fehér abrosz előtt kirajzolódó keze az ülő testvérre irányítja a figyelmet. A találkozást Lukács evangéliuma adja, de a festmény érthetőnek hagyja a hétköznapi háztartási sérelmet. Márta panaszát még azelőtt megérthetjük, hogy a cselekvés és szemlélődés vallási különbségére gondolnánk. Munkája szükséges ahhoz a vendéglátáshoz, amelyben más nyugodtan ülhet.

Vermeer Mária profilját a megvilágított abrosz elé építi, és fénnyel írja le a kenyeret meg a kelméket. Próbáljuk követni egy arc határát anélkül, hogy képzeletben vonalat húznánk köré. A formák ott jelennek meg, ahol színek találkoznak. A kép talán katolikus megrendelőnek vagy rejtett katolikus istentiszteleti helyre készült, eredeti rendeltetése azonban bizonytalan. Ezt tartsuk meg: egy hihető megrendeléstörténet nem azonos egy fennmaradt szerződéssel.

William Allan Coats, egy paisley-i fonalgyártó vállalkozás igazgatója az aláírás felfedezése után vette meg a képet. Halálát követően fiai eladták a gyűjteményt, a Vermeert azonban 1927-ben Skóciának ajándékozták. A holland vallási jelenettől az edinburghi közgyűjteményig vezető út egy iparoscsaládon halad át. A festők névsorából kimaradna az a döntés, amely ezt a konkrét találkozást az itteni látogatóknak lehetővé tette.

A Niagara átkel az Atlanti-óceánon

Frederic Edwin Church 1870-ben visszavásárolta saját Niagara-vízesés az amerikai oldalról című képét. A vászon addigra már utazó életet kezdett; 1887-ben John Stewart Kennedy azért vette meg, hogy Skóciának adja. Kennedy Amerikában épített pályát, többek között vasutak szén- és acélellátásával, valamint banki munkával. Amerikai tájat választott ajándékul szülőhazájának.

A kép fizikai távolságot kíván. Több mint két és fél méteres magasságával körülveheti figyelmünket, mielőtt a részleteket sorra vennénk. Church előkészítő anyagai között színezett szépiás fénykép is volt; megfigyelés és szerkesztés együtt dolgozott. A bal oldali kis emelvény kitalált részlet, az apró alakok a lezúduló víz méretét érzékeltetik. Keressük meg őket, aztán nézzünk el róluk. A vízesés azonnal visszaveszi a teret.

Church a turistalétesítmények nagy részét eltávolította a megfestett látványból. A vízesés iránti érdeklődése a képeken túlra is kiterjedt: támogatta a Niagara ipari terjeszkedéstől való megvédését, és aláírt egy 1880-as védelmi petíciót. Ettől a látszólagos vadon kevésbé ártatlan, mint elsőre tűnik. Már látogatott, kiépített és vitatott helyet festett, megválogatva, hogy közönsége e tapasztalat mely részeit kapja meg.

A leghosszabb megállót annak a képnek adjuk, amely a legtöbbet változik, amikor abbahagyjuk az olvasást. Utána, ha az időjárás engedi, sétáljunk le a Royal Mile-on Walker gyülekezetének templomához, a Canongate Kirkhez. Duddingston tava külön kirándulásra maradhat; a festett helyszín azonosítása hagyományon alapul, nem biztos dokumentumon. Kevés idővel egy nyugodt képtári délelőtt és egy hozzá kapcsolódó séta több emléket ad, mint a következő épület hajszolásával töltött délután.