Colmar múzeumai és művészete: az Isenheimi oltár, Cranach és Monet az Unterlindenben

Egy ujj a fekete ég előtt a kereszten függő testre mutat. Keresztelő Jánosé, aki a keresztre feszítés idején már halott volt. Grünewald mégis beengedi a jelenetbe. Az Isenheimi oltáron a gesztus fontosabb az időrendi következetességnél: ide nézz, erre a szenvedő testre. Colmari látogatásunk ezzel az ujjal is kezdődhet a favázas házak látványa helyett. Más irányt ad a napnak.

A Musée Unterlinden kapjon nyugodt délelőttöt, utána maradjon idő a környező utcákra. Egyetlen gyűjteményen belül kórházi megrendeléstől jutunk egy evangélikus festő nyugtalanító szobájába, majd egy Elzásztól messze festett naplementéhez. Az épület maga is utat kínál a középkori kolostortól az egykori városi fürdőn át a modern bővítésig. Adataink szerint a művek a múzeumhoz tartoznak, az egyes darabok kiállítási állapota azonban nincs megerősítve. Mielőtt egyetlen kép kedvéért utaznánk, érdeklődjünk a hozzáférhetőségéről.

A kórház válasza a fájdalomra

Az isenheimi antoniták Szent Antal tüzében szenvedőket ápoltak. Ezt a betegséget ma a fertőzött gabonából eredő anyarozs-mérgezéshez kapcsoljuk; a kolostorban gyógymódok, ereklyék és imádság világában kezelték. Az oltár ehhez a környezethez tartozik. Szárnyait Grünewald festette, szobrait Nicolas de Haguenau készítette. Egyetlen tárgy két mesterséget egyesít; a festett hús és a faragott testek különbsége is hozzájárul hatásához. Nézés előtt mindkét nevet olvassuk el.

Az Isenheimi oltár eredetileg szárnyainak nyitásával változott. Zárt állapotában a Keresztre feszítés volt a középpont; a külső szárnyakat kinyitva többek között az Angyali üdvözlet és a Feltámadás jelent meg, további nyitásra pedig a szobros szekrény és Szent Antal történetei. Képzeljük el eseményként ezeket a változásokat. Az egyik napról ismert kép eltűnhetett a másik mögött. A mai látogatónak, aki külön-külön vizsgálhatja a részeket, szüksége van erre a kis képzeletbeli helyreállításra, különben az együttes egymástól független drámai képek gyűjteményévé válik.

Kövessük a Keresztre feszítés kezeit, majd a Feltámadás kelméjét. A fájdalom összehúzza az ujjakat; a feltámadt alak mintha megszabadult volna attól a súlytól, amely a korábbi testet olyan rettenetessé tette. A Smarthistory elemzése a kórházi környezetet az azonosulás és a vigasz lehetőségéhez kapcsolja. Ez a képek értelmezése, nem feljegyzés arról, mit érzett minden beteg. Nem kell a sebekből utólagos diagnózist alkotni ahhoz, hogy megértsük, milyen sürgetően szólítja meg a festmény a sérülékeny emberi testet.

A színeknek itt közelmúltbeli történetük is van. A 2022-ben befejezett restaurálás megszüntette a megsárgult lakkok, valamint a szobrok későbbi átfestéseinek hatását. Aki régi reprodukciót őriz az emlékezetében, más tónusegyensúllyal találkozhat. A mű 1852-ben került az egykori Unterlinden kolostorba, miután a forradalom idején elvitték Isenheimből. E felfordulás révén lett Colmar az őrzője; a múzeum egy utazás végpontja, nem a megrendelés eredeti otthona.

Schongauer és a szent lábánál térdelő férfi

Grünewald megbízása előtt az isenheimi közösség másik elöljárója már beírta nevét egy festménybe. Martin Schongauer Orlier-oltárán Jean d’Orlier térdel Szent Antal lábánál. A fennmaradt szárnyak 1470–75 körül készültek. Elveszett középrészük hiányossá teszi a nézést: két festett tábla utal egy nagyobb tárgyra, amelyet ma már nem állíthatunk helyre pusztán egy ajtó kinyitásával.

Schongauer Colmarban született. A szárnyak külső oldalát Angyali üdvözlete foglalja el, belül a Születés és az adományozó látható a szentjével. Időzzünk el a térdelő megrendelő és oltalmazója közti méretkülönbségnél. D’Orlier rendelte a képet, mégis alulról lép be világába. A későbbi kórházi oltár rettenete mellett ez csendesebb egyezkedés az emberi szükség, az intézményi tekintély és az égi segítség között. A két megrendelés történettel rendelkező közösséggé teszi Isenheimet, nem csupán egyetlen festő teljesítményének hátterévé.

Cranach a nő kezében hagyja a kést

Egy ülő nőnek szárnya, kése és fadarabja van. Körülötte gyermekek játszanak, a távoli ég sötétjében lovasok gyülekeznek. Idősebb Lucas Cranach 1532-es Melankóliája olyan szobába vezet, amelynek lakói mintha nem ugyanabban az időjárásban élnének. A gyermekeké a játék. A szárnyas nőé az apró, ismétlődő foglalatosság. Az égen egészen más történik.

Cranach személyesen ismerte Luthert. A múzeum a reformátor melankóliafelfogásával összefüggésben olvassa a képet: az ördöghöz kapcsolódó veszélyt látott benne. Közben azt is elismeri, hogy egyes motívumok magyarázata hiányzik. Ilyen a botot faragó nő. Ne higgyünk annak az útikönyvnek, amely minden tárgyhoz pontos fordítást rendel. A bizonytalanság a kép témájához éppúgy hozzátartozik, mint kutatásához. A távoli lovasoktól nézzünk vissza a gyermekekre, és gondoljuk végig, mennyit garantálhat a szoba látszólagos biztonságukból.

Monet kivárja a fény változását

Mire a A Creuse völgye naplementekor elé érünk, az emberi alakok helyét folyó és az azt körülzáró lejtők vették át. Monet 1889 tavaszán Fresselines környékén dolgozott, a fény változásával újra felkeresve rokon nézőpontokat. A múzeum 1975-ben vásárolta a tájképet. Jelenléte a Felső-Rajnától Közép-Franciaországba tolja a gyűjtemény földrajzát, ritmusát pedig a vallási eseményektől egy este múlásához igazítja.

Az ég helyett a folyónál kezdjük. A múzeum leírása Monet földre és vízre összpontosuló figyelmét emeli ki; a naplemente szétterjedt a táj anyagában. Kövessünk egy színfoltot, amíg lejtővé válik, majd engedjük, hogy ismét festék legyen. Ennyi szerszámot tartó, imára kulcsolt vagy szöggel átütött kéz után a figyelemváltás szinte testi lehet. Nincs megfejtendő gesztus. Csak az nehéz, hogy elég időt engedjünk a szemünknek.

Vissza a felszínre

Odakint a múzeum bővítése kisebb léptékben a várost is átalakította. A Herzog & de Meuron iroda a tér alatt kapcsolta össze a kolostort az újabb épületegyüttessel, az egykori fürdőt is bevonva a tervbe. A buszok és parkolóhelyek által elfoglalt terület visszakapta a Sinn-csatorna egy szakaszát. Ha a látogatás rendje engedi, egyik irányban a föld alatti összekötőn menjünk, visszafelé pedig a téren át: a két út többet magyaráz meg az építészetből, mint egyetlen homlokzatfotó.

Az Unterlindennek bőséges fél napot tartsunk fenn, a délutánt hagyjuk kötetlenül. Kérdezzünk rá a remélt képekre, válasszunk három-négy hosszabb megállót, és tartsunk szünetet, mielőtt visszatérünk az oltárhoz. A végén úgy sétáljunk, hogy ne várjon újabb belépő időpontja; Grünewald kezei és Cranach kése után a hétköznapi nappali fény is jó társ.