München múzeumai és művészete: Memling, Rubens és Guardi az Alte Pinakothekben

A háromkirályok folyton úton vannak a Mária hét öröme című képen. Hans Memling megmutatja, amint a csillagot keresik, a gyermekhez közelednek, majd tengeren hazatérnek, mindezt egyetlen összefüggő tájban. Nincs egy pillanat, amelyben megállapodhatnánk. Utaznunk kell a képen át. Egy városban, ahol a sok múzeumajtó sietségre késztethet, ez a széles tábla megállít.

A Barer Straßén lévő Alte Pinakothek köré szervezzük a napot, utána maradjon hely a Kunstareal múzeumi negyedben tett sétának. A Neue Pinakothek e sorok írásakor felújítás miatt zárva van; válogatott 19. századi műveit máshol mutatják be ideiglenesen, a rendelkezésünkre adott adatok azonban egyes képek kiállítását nem igazolják. Ez a különbség a tervezésnél számít. A gyűjtemény neve nem mindig az a cím, ahol valamelyik festményével találkozhatunk.

A király gyűjteményt vesz, a város otthont épít

I. Lajos 1826-ban bízta meg Leo von Klenzét a képtár építésével. A megnyitás 1836-ban következett. A megbízás utáni évben a király megvásárolta a Boisserée-gyűjteményt, amelyből Memling Mária hét öröme című táblája a müncheni anyagba került. Egyszerre zajlott gyűjtés és építés. Az intézmény olyan tárgyak körül alakult ki, amelyek már más megrendelőket szolgáltak, más épületekben voltak, és olykor több határt is átléptek.

Belépés előtt figyeljük meg a javított falazatot. A második világháború bombázásai felszakították az épület közepét. Hans Döllgast újjáépítésében a téglafal megkülönböztethető maradt a régebbi részektől; a múzeum 1957-ben nyílt meg ismét. A külső nem engedi, hogy a fennmaradást töretlen történetnek nézzük. Menjünk végig annyira a homlokzat mellett, hogy megértsük a javított rész és a két oldalán megmaradt épület viszonyát, ne a bejárat legyen számunkra az egész ház.

Odabent ne a méret ossza be a figyelmünket. Az útvonal festményei más-más távolságot és időt kérnek. Memlinghez vándorló szem kell. Rubens két alak kapcsolatát teszi a kép közepévé. Guardi közös veszélyhelyzetet sűrít kis vászonra. Követhetjük őket tempóváltási gyakorlatként, anélkül hogy ebéd előtt teljes európai festészettörténeti tanfolyammá akarnánk alakítani a múzeumot.

Memling adományozói egy világ szélén állnak

Pieter Bultinc és felesége, Katalijne van Ryebeke 1480-ban adta a táblát a tímárcéh kápolnájának a brugge-i Miasszonyunk-templomban. Az adományozók az alsó széleken jelennek meg. Jelenlétüktől a kép több sűrűn illusztrált bibliai történetnél. Név szerint ismert emberek fizettek egy meghatározott közösségnek szánt áhítati tárgyért. Kezdjük velük, aztán kövessük az utakat, amelyeken a jóval kisebb alakok a mögöttük fekvő vidéken járnak.

A német cím, a Mária hét öröme hét külön illusztrációt sejtethet. Memling azonban közös területet ad az epizódoknak. Egy út eltérő pillanatokhoz tartozó helyeket kapcsolhat össze, a vágást a szemnek kell elvégeznie. Első olvasásra válasszuk a királyok útját. Csak utána ágazjunk el Mária életéhez és a feltámadás utáni eseményekhez. Semmi baj, ha az első körben valami elkerüli a figyelmünket.

A központi jelenetben férfi néz be az istálló ablakán. Felmerült a kutatásban, hogy maga Memling lehet-e, de az azonosítás nem dőlt el. Név nélkül is érdekes, mit csinál. Küszöbről figyel, részben a szent eseményen kívül, ahogyan a múzeumlátogató a táblán túlról. A kis nyílás második keretet ad a nagyobb képen belül.

Rubens családi portréja a Madonnára emlékezik

Rubens első felesége halála után, 1630-ban vette el Hélène Fourment-t. Egy antwerpeni kereskedő lánya volt, és visszatérő alakká vált a festő késői képein. A Hélène Fourment fiával, Fransszal című portrén a gyerek meztelensége és anyja ölében elfoglalt helye a Madonna a gyermekkel képtípusát idézi. A családi arckép olyan képi nyelvet kölcsönöz, amelyet első nézői már ismertek.

A kölcsönzés nem tünteti el a két embert. Nyilvános formát ad egy személyes kapcsolatnak. Hélène egy bizonyos fiatal anyaként is felismerhető, és közben a keresztény családi élet gondolatát is hordozza. Előbb nézzük meg, hogyan tartja a gyereket, aztán próbáljuk eldönteni, milyen képet látunk. A kompozíció nem kényszerít választásra portré és vallási utalás között. Hagyja, hogy egyik felismerése megváltoztassa a másik értését.

München 1698-ban lépett a történetbe, amikor Miksa Emánuel választófejedelem Gisbert van Colentől megvette a képet. Ami a festő saját háztartásával kezdődött, uralkodói gyűjteménybe került. A helyváltoztatás nem vette el a családi témát, de új használatot adott a képnek: gyűjthető és csodálható tulajdon lett. A közmúzeumban van idő visszahaladni ezeken a rétegeken a gyermekét tartó anyához.

Guardi városképét tűz szakítja félbe

Velencében 1789. november 28-án tűz ütött ki San Marcuola közelében. Francesco Guardi Tűz a San Marcuola olajraktárában című képe éjszakai jelenetté formálja az eseményt, amelyben narancsszínű lángok választják el a nézőket az épületektől. A város megszokott rendje felbomlott. A fény, amely olvashatóvá teszi a látványt, egyúttal azzal fenyeget, hogy egy részét elpusztítja.

A vászon csak körülbelül hatvankét centiméter széles. Reprodukciója akkorára nagyítható, hogy a látvány hatalmas történelmi képhez illőnek tűnik, ezért figyeljük meg valódi léptékét. Guardi gyors festéknyomokból teremt tömeget, az arcok kivehetetlenek maradnak. Keressük meg az embereket, mielőtt visszanéznénk a lángoló vonalra. Egyéni mozdulataik nem magyarázzák el az egész eseményt, de kicsinységük emberi tárgyat ad a fény hatásának.

A három kiválasztott festmény Alte Pinakothekhez tartozásából ne következtessünk automatikusan láthatóságukra: kiállítási státuszuk adatainkban nincs megerősítve. Küldjük el rövid listánkat a múzeumnak az út előtt. Magára a látogatásra tartalékoljunk egy kis időt, hogy a többi kép után visszatérhessünk Memlinghez. Egy festmény második olvasására jobban telnek az utolsó percek, mint újabb múzeumra, miközben már a vonatra gondolunk.