Dijon múzeumai és művészete: a hercegi síremlékek, Courbet és a Magnin Múzeum

A csuklya elrejtheti az arcot, a gyász mégis látható marad. Merész Fülöp síremlékének apró gyászolói ruhaujjakkal, redőkkel és lehajtott fejekkel fejezik ki azt, amit arcuk olykor elfed. A hercegé a felső szint pompája, az emberi dráma alatta mozog. Dijoni napunkat a szemmagasság megváltoztatásával kezdjük. Egy emlékmű talapzatközeli részletei jobban leköthetnek, mint uralkodói igénye a figyelemre.

Két nagyon különböző gyűjtési formára szánjunk egy napot. A Dijoni Szépművészeti Múzeum a burgundi hercegek és rendek palotájának egy részében működik. A Magnin Múzeum magánházban őrzi egy családi gyűjtemény jellegét. Temetési menet, Courbet vihara és az istenek rendetlen társasága adja a változatos útvonalat. A művek gyűjteményi tulajdonlása rögzített, egyéni kiállítási állapotuk azonban adatainkban ismeretlen; a nélkülözhetetlen megállókat látogatás előtt egyeztessük.

A herceg temetéséhez három szobrász kell

Fülöp 1381-ben rendelte meg síremlékét Jean de Marville-től, de az emlékmű megrendelőjét és első szobrászát is túlélte. A herceg 1404-es halálakor csak az árkádok és két gyászoló volt kész. Claus Sluter vállalta a befejezést; halála után unokaöccse, Claus de Werve vitte végig a munkát. A síremléket 1410-ben állították fel. Egymást követő kezekhez és döntésekhez tartozik, nem egyetlen alkotói nekilendüléshez.

A világos árkádok alatt a figurák miniatűr kerengőben látszanak haladni. Némelyik szomszédja felé fordul, mások a ruhájuk alá húzódnak. Ne a gyászolók megszámolásával kezdjük. Válasszunk két eltérően mozduló alakot, és kövessük a redőket válltól a talajig. A nehéz ruha bezárhatja a figurát, vagy lendületet adhat neki. A gyász mindig más formát ölt, miközben a menet közös tempót tart.

Az emlékmű a champmoli karthauzi kolostornak készült, nem a palotamúzeumnak. A kolostor feloszlatása után a Saint-Bénigne-templomba vitték, majd 1793-ban szétszedték és részben elpusztították. A 19. századi rekonstrukció jelentős hiányokat pótolt, köztük a fekvő herceg alakjának nagy részét. A múzeum restaurálási tanulmánya megmutatja, miért nem tekinthető érintetlen középkori emléknek. A fennmaradt eredeti kezek kisebb szoborhoz tartoztak; a későbbi munka az egész arányait megváltoztatta.

Még az újbóli összeállításnak is van közelmúltbeli fejezete. A 17-es gyászolóként ismert, hiányzó figura több mint két évszázados távollét után 2020 júliusában tért vissza Dijonba. Visszakerülése segít megérteni az együttes különös érzelmi súlyát. Temetésre összegyűlt közösséget ábrázol, de maga is újra meg újra szétszórt és összeillesztett tárgyként maradt fenn. A városnak egymást követő politikai világokban kellett eldöntenie, hogy a herceg emléke pusztítást, megőrzést vagy javítást érdemel.

Courbet veszélyes partot ad Dijonnak

A csendes kőredőket tanulmányozó látogatónak talán időjárás-változásra van szüksége. Gustave Courbet 1869–70 körüli Víztölcsér Étretat-nál című képén hullámok és felhők versengenek a sziklák tömegével. A nézőpont alacsony, közel a sziklafalak tövéhez. Alig marad abból a kényelmes távolságból, amely egy tengeri tájat kilátássá szelídít. A víznek súlya látszik lenni, a sötét ég ránehezedik az alatta maradó térre.

Courbet az 1860-as években hosszabb időket töltött a normandiai parton, ezeket a témákat tengeri tájképeknek nevezte. A gyűjteményi katalógus szerint 1865-ben vagy 1866-ban víztölcsért látott Trouville közelében, és több képen visszatért a témához. A dijoni vászon ezért több egy vonzó üdülőhely rögzítésénél. Tartós kísérlet része arra, hogy az ingatag vizet testileg ugyanolyan meggyőzővé tegye, mint a sziklákat, amelyeknek nekicsapódik.

A felület is ezt a munkát végzi. A katalógus festőkéssel felhordott színekről ír, amelyek szinte szobrászi domborzatot adnak a tájnak. Vessünk össze egy habsávot az imént nézett világos ruharedővel. Az egyiket úgy faragták, hogy mozdulatot rögzítsen, a másikat festékből építették, hogy anyagot adjon a mozgásnak. Pierre és Kathleen Granville 1969-ben adományozta a Courbet-képet. Ajándékuk a hercegi megbízások után évszázadokkal a dijoni gyűjtés újabb fejezetéhez köti a vihart.

A Magnin testvérek határt szabtak a vásárlásnak

A Hôtel Lantinban a közemlékmű léptékéről a családi házéra váltunk. Jeanne és Maurice Magnin itt nőtt fel, mielőtt Párizsba költözött volna. Nagyapjuk 1829-ben vásárolta az ingatlant; a testvérek végül ezt választották gyűjteményük helyszínéül. A képek mellett a lépcsőt is figyeljük meg. A 17. századi telek túl szűk volt a szokásos, udvar és kert közötti elrendezéshez, ezért a ház építészeti hatását a díszített kupola alatti nagy lépcsőre összpontosította.

Maurice rendszeresen járt a Drouot árverési termeibe, ott tanult. Jeanne festészeti képzést kapott, múzeumi katalógusokat és műkritikákat írt. Tudatosan korlátozták kiadásaikat, vásárlóerejük részévé téve a tudást és a türelmet. Néhány derűlátó szerzőségi meghatározást azóta elvetettek. A későbbi nemzedékek a gyűjtő tévedéseit is örökölték a választásaival együtt. A házban e döntések összefüggő ízléstörténetté állnak össze.

Az átalakítást is gondosan végezték. Auguste Perret 1930–31-ben korábbi kiszolgálótereket alakított képtárrá, felülvilágítást vezetett be, és vasbetont illesztett a régebbi építészeti környezetbe. A látszólag otthonos múzeum maga is építkezés eredménye. Erre gondoljunk, ha egy szoba bensőségesnek érződik: az ilyen hatás fényről és közlekedésről hozott döntésekből is fakadhat, nem csupán abból, hogy egykor család lakott itt.

Alma érkezik a menyegzőre

Jan van Bijlert Az istenek lakomája című képén Thétisz és Péleusz házasságára gyűlnek össze a halhatatlanok. Középen lantjáról felismerhető Apollón ül, egy fekvő Bacchus a szájába préseli a szőlőt, és szatír táncol. Jobbra a Viszály behozza az aranyalmát. Az ünnep magában hordja későbbi veszekedését. Mielőtt minden vendéget azonosítanánk, kövessük az ülő társaság és az asztal előtt mozgó testek közti különbséget.

A vászon bal oldalából levágtak egy részt. Juno pávája egy hiányzó jelenlét nyomaként maradt meg. A fennmaradt kompozíció ezért arra kér, különböztessük meg a láthatót attól, amit helyre kell állítanunk képzeletben. Bijlert Rómában találkozott Caravaggio művészetével, de a múzeum ezt a későbbi festményt a tisztább rajz és a nappali fény felé fordulásával magyarázza. A rakoncátlan előtér és a rendezett asztal érdekesebbé teszi e változást egy egyszerű stíluscímkénél.

A Szépművészetit délelőtt lassan járjuk be, tartsunk ebédszünetet, majd Magninnak külön órát vagy még többet adjunk. Kisebb szobái friss figyelmet kívánnak a palota után. A sorrend rögzítése előtt mindkét hely nyitvatartását ellenőrizzük, és harmadik, sietve bejárt gyűjtemény helyett rövid sétával zárjunk. Egy redőzött köpeny, sziklának csapódó hullám és asztalra tett alma vacsora közben is ad még gondolkodnivalót.