Caen múzeumai és művészete: Perugino, Veronese és Boudin a várban

Egy fiatalember a térdéhez feszít egy botot, majd eltöri. A többiek láthatóan elfogadták a házasságot, ő még tiltakozik. Perugino Mária eljegyzése című képének ez az apró indulatkitörése jó kezdete a caeni látogatásnak: a rendezett felszín alatt valami nyugtalanító történik. A kép útja sem volt békés. Egy umbriai székesegyháznak készült, az itáliai francia hadjáratok műkincsfoglalásai révén jutott Normandiába. A derűs építészeti környezet elszakított kötődések történetét rejti.

A művészetre szánt napot a vár köré tervezzük, ahol a Szépművészeti Múzeum és a Normandiai Múzeum ugyanazon falakon belül működik. Az előbbi adja az útvonal festményeit, az utóbbi a körülöttük fekvő város távolabbi múltját. Kezdjük az esküvővel, majd nézzük meg a szent elleni támadást. A zsúfolt találkozások után egy normandiai strand pihenteti a szemet. Közben a szabadban is időzzünk: Caenben a gyűjtemény épülete is hozzátartozik a fennmaradás történetéhez.

A vár: rejtekhelyekről visszatért gyűjtemény

A második világháború idején 360 festményt vittek ki a múzeumból, többek között egy apátságba és egy perjelségbe. Az otthagyott tárgyak közül sok megsemmisült, amikor 1944-ben bombatalálatok pusztították el a régi épületet. A múzeum beszámolója 540 festményt és 400 rajzot sorol a veszteségek közé, az irattár és a leltárak mellett. E számok fényében bizonytalanul hangzik az „állandó gyűjtemény” megszokott kifejezése. Egy múzeum egyszerre veszítheti el a műtárgyait és azokat az iratokat, amelyek megmagyarázzák, mi van a birtokában.

Az új múzeum 1970-ben nyílt meg a várban. Szomszédja, a Normandiai Múzeum hét évvel korábban költözött ide. A fejedelmi rezidenciának, királyi erődnek, majd gyalogsági laktanyának használt hely új közösségi feladatot kapott. A vár nem érintetlen középkori keretet ad a régi festményeknek. Sokszor átalakított hely, és a modern képtár is e változások sorába tartozik. Mielőtt belépnénk, figyeljük meg a múzeumépület és az erődítések közti különbséget.

Perugino: az esküvő, amelyet Perugia visszakövetelt

Egy gyűrű indokolta a témaválasztást. Perugino Mária eljegyzése című oltárképét a perugiai székesegyház azon kápolnájába rendelték, amely Mária feltételezett jegygyűrűjéhez kapcsolódott. A kép tehát egy olyan tárgyat kísért, amelyről azt hitték, része volt a szent eseménynek. Ami ma a látogató tekintetét kéri, egykor meghatározott áhítati környezethez tartozott. A táblára festett szertartás és a kápolnában őrzött ereklye kölcsönösen erősítette egymás jelentését.

A csalódott kérők a házasság legendájából lépnek elő: József vesszeje kivirágzik, jelezve, hogy ő a kiválasztott férj, a többi férfi kezében száraz bot marad. Perugino az összefonódó kezek fölé helyezi a távoli templomkaput. Ha a kezektől a kapuig nézünk, a kép mintha egyenes vonalat húzna az apró emberi cselekedet és egy annál sokkal nagyobb rend között. Aztán térjünk vissza a behajlított térdhez. A visszautasított férfi haragja egy pillanatra megzavarja a gondosan kimért teret.

Az Itáliából elvitt táblaképet 1804-ben juttatták Caennek. Perugia városi vezetése 1814 és 1816 között megpróbálta visszaszerezni, sikertelenül. A gyűjtemény történetében ezeknek a kísérleteknek is helyük van a dátum és a festő neve mellett. A festmény nem pusztán szép tárgy, amely történetesen útra kelt. Az egyik város elveszített egy helyi ereklyéhez kötődő képet, a másik közmúzeumának egyik alapdarabját kapta meg. Ugyanahhoz a festett fatáblához ma is mindkét történet hozzátartozik.

Szánjunk még egy kis időt a Mária eljegyzése üres kövezetére. Ha a kép pusztán egy esküvőről tudósítana, túl nagynak tűnhetne az előtér csoportja és a templom közötti távolság. Ez a tér azonban lelassítja a tekintetet. Apró alakok húzódnak hátra, a kapunyíláson át pedig az épület mögé is belátni. A szertartás egyszerre nyilvános és bensőséges. Ezzel a ritmussal a szemünkben nézzük majd a következő képet, amelyen alig marad lélegzetvételnyi hely.

Veronese: a szent, akinek nincs hová hátrálnia

Lóláb ritkán szolgál fegyverül. Veronese Szent Antal megkísértése című képén egy izmos támadó emel a magasba egyet, miközben egy nő a földre került szentet ragadja meg. A kísértés kilép a csendes gondolatok köréből, és testi vészhelyzetté válik. A kép 1552-ben készült a mantovai székesegyház Ercole Gonzaga bíboros által kezdeményezett programjához. Fiatal festő műve, aki már ekkor erősen nekiszorította az alakokat a kompozíció határainak.

A nő kezét közelebbről is nézzük meg: ujjai karmokká változnak. Látszólagos szépsége a támadás része. Antalnak egyszerre kell ellenállnia a testi erőszaknak és a vágynak; az összeszorított figurák között a kettő elválaszthatatlan. Perugino bőven hagyott levegőt az esküvőnek, Veronese remetéjének viszont nem kínál könnyű menekülést. A konfliktus akkor is követhető, ha előbb nem azonosítjuk a szent jelvényeit. A vállak, karok és törzsek kényelmetlen elrendezése sokat elmond a történetből.

A festmény az irodalomban is tovább élt. Barbey d’Aurevilly Az ördöngösök egyik elbeszélésében, az Egy asszony bosszújában utalt rá egy nő kihívó tartásának leírásakor. Ez az átvétel arra késztet, hogy a vallásos témamegjelölésen túl is nézzünk. Egy székesegyház számára kitalált gesztus később az író eszköze lett egy utcán látott ember jellemzésére. A képek olvasókon és írókon keresztül is vándorolnak, nem csupán elkobzások, vásárlások és múzeumi átadások révén.

Boudin: strand különösebb esemény nélkül

Egy szekér és néhány ember foglalja el a homok keskeny sávját; fölöttük az ég tölti ki a vászon nagy részét. Boudin 1893-as Deauville-i strandján az emberi társaság csak apró megszakítás az időjárásban. A régebbi katalógusok Tourgéville strandjaként említették. A múzeum magyarázata szerint Boudin e partszakaszról készült képei mindkét településnév alatt forogtak. A cím változásánál nagyobb fordulat, hogy mire figyelünk: itt senki sem versenyezhet sokáig a felhőkkel.

Boudin példája segített a fiatalabb festőknek, köztük Monet-nak komolyan venni a szabadban változó fényt. A két oltárkép után strandja oldhatja a múzeumnézés kötöttségeit. Nincs központi csoda, amelyet meg kell fejteni, sem főalak, akinek azonosításával eldőlne a kép értelme. Kövessük a látóhatárt, majd a felhők eltérő sűrűségét. A szem szabadon kalandozhat anélkül, hogy elveszítené a fonalat: maga az időjárás vezeti.

A napot a termeken kívül fejezzük be. A Hódító Vilmos Caenjében, 1060 körül alapított vár a város kialakulásához kapcsolja a művészeti sétát. Hagyjunk bőséges délelőttöt a festményekre, ne kössük időponthoz az ebédet, és utána döntsük el, mennyi erő maradt a szomszédos történeti múzeumra. Adataink a gyűjtemény részeként tartják számon ezeket a képeket, jelenlegi hozzáférhetőségüket azonban nem igazolják. Utazás előtt érdeklődjünk arról a háromról, amelyet leginkább szeretnénk látni. A helyszínen a várudvaron átvezető sétára is maradjon idő: Boudin után az igazi ég következik.