Pau múzeumai és művészete: Degas, Morisot és Ingres egy nap alatt

Gyapot pereg egy férfi ujjai között, miközben egy másik újságot olvas. Edgar Degas New Orleans-i gyapotkereskedők című képén semmi sem hirdet katasztrófát. A férfiak felöltözve, az iroda berendezve, a nap látszólag halad a maga rendjén. Az itt ábrázolt családi cég azonban 1873-ban, a kép keletkezésének évében csődöt jelentett. Nyugtalanító első találkozás ez egy művészetnek szentelt napon Pauban, messze attól az amerikai kikötőtől, ahol Degas saját rokonai között találta meg a témát.

A rue Mathieu-Lalanne-on álló Szépművészeti Múzeumot és a pau-i kastélyt kapcsolja össze az útvonal. A Degas festette üzlethelyiség és az Ingres megörökítette királyi anekdota között álljunk meg Berthe Morisot varró nőjénél. A kezek az áru értékbecslésétől a kelme összeöltéséig jutnak. A királyi jelenetben egy gesztus a hódolatot fejezi ki. Elég apró összefüggés ez ahhoz, hogy séta közben észben tartsuk, és hasznosabb, mint több évszázad francia festészetét megpróbálni bemagolni.

Degas: családi vállalkozás fehér szálak körül

Michel Musson a New Orleans-i gyapotkereskedők előterében ülve mintát vizsgál. Degas nagybátyja déli ültetvényeseket képviselt; a festő fivérei, René és Achille francia kereskedőknek vásároltak gyapotot. René az újságot olvassa, Achille egy ablakkeretnek támaszkodik. A szoba így munkahely és tágabb családi arckép egyszerre. Degas 1872 végén érkezett, és több hónapot töltött amerikai rokonainál. A bizalmas családlátogatás közel vitte a nemzetközi kereskedelemhez.

Az asztal fehér halma fogja össze a szétszórt alakokat. Kövessük végig a vásznon, ahogy az ügylet az anyag megtapintásától a beszélgetésig és a papírmunkáig jut. Az öltönyök és újságok civilizált hétköznap benyomását keltik. A gyapotot már elválasztották azoktól, akik termesztették és leszedték. Ez az elkülönülés számít. Az iparág rabszolgamunkára épült, és a polgárháború után a kizsákmányolás részesbérleti rendszerben folytatódott. Az iroda rendezettnek mutatja a saját részét ebből a rendszerből.

Az anyagiaknak van még egy ironikus fordulata. Degas abban reménykedett, hogy egy manchesteri textilgyáros veszi meg a képet, de az üzlet meghiúsult. Pau 1878-ban 2000 frankért szerezte meg, Émile Noulibos hagyatékából rendelkezésre álló források felhasználásával. Charles Le Cœur kurátornak írt köszönőlevelében Degas elismerte: új tapasztalat számára, hogy egy múzeum választása rá esett. A tervezett iparos vevő nélkül maradt vászon lett az első festménye, amelyet közgyűjtemény számára vásároltak.

Az 1864-ben alapított pau-i szépművészeti múzeum akkor még fiatal intézmény volt. Mai art déco épülete 1931-ből való, így a vásárlás korábbi fejezethez tartozik, mint a gyűjteményt körülvevő falak. Degas még dolgozott, amikor megszerezték a képet; semmi sem garantálta, hogy a későbbi látogatók miatta kelnek majd át a városon. Ezért sem jó egy vidéki múzeumot máshol már jóváhagyott nevek kényelmes gyűjtőhelyének tekinteni. A döntés olykor megelőzte az általános elismerést.

Morisot: a varrás nem vakáció

Pasie lehajtott feje nyári ábrándozásra is utalhatna, de a keze dolgozik. A Pasie varr a bougivali kertben című képen Berthe Morisot háztartásának egyik alkalmazottját festette meg a szabadban, egy padon, kosár mellett. Mögötte fehér rózsák nyílnak a zöldben. A kert szépséget és fényt ad, a munkától azonban nem mentette fel az ülő nőt. A gyapotkereskedők után az újabb kézben tartott textil szinte észrevétlen kapcsolatot teremt a nyilvános kereskedelem és a házi munka között.

Morisot és férje, Eugène Manet 1881-től 1884-ig bérelt házat Bougivalban; a festmény e korszak első évében készült. Pasie többször feltűnt Morisot művein. Itt arcát másféle finomság alakítja, mint a lazán felvitt növényzetet és ruhát. A sarkokban kilátszik a csupasz vászon. Morisot nem dolgoz ki egyformán minden felületet: hagyja összegyűlni, majd szétoszlani a figyelmet. A befejezetlennek ható szélek inkább meggyőzőbbé teszik a modell összpontosítását.

Különösen a ruha ujja és környezete közötti határt nézzük meg. Múzeumban gyakran gyors tárgyfelismerésre szokunk rá, aztán már lépünk is tovább. Morisot-nál ez kevésbé kielégítő: az ad örömet, ahogy a festett jelek majdnem tömör tárggyá állnak össze, aztán megint fellazulnak. Alakja nem névtelen díszlet, és nem is nagyszabású erkölcsi tanulság ürügye. Pasie-nak neve, munkája és olyan testtartása van, amellyel kivonja magát a szemlélődésünkből. A képet Morisot veje, Ernest Rouart ajándékozta Paunak 1907-ben.

Ingres: hódolat a király távol levő keze előtt

A kastélyban egy másik kézpár kardot tart. Ingres Don Pedro de Toledo megcsókolja IV. Henrik kardját című képe anekdotát mesél egy spanyol követről, aki találkozik a francia király fegyverét vivő apróddal. A követ térdre ereszkedve tiszteleg előtte. Az uralkodónak nem kell ott állnia: hírnevét a kard hordozza. Ingres 1819-ben festette a kis vásznat barátja, Jean Alaux ajándékául; a diplomáciát szinte magánjellegű áhítattá alakította rajta.

IV. Henrik legendakörének történeteként kezeljük az epizódot, nem szemtanúi beszámolóként. Ingres többször visszatért a témához; a legkorábbi, 1814-ben kiállított változat elveszett. A pau-i kép a történelmi anekdota iránti vonzalmának korai formáját őrzi. Vonzerejéhez a méret is hozzátartozik. A rendszerint hatalmas portrékon és csataképeken kifejezett politikai tekintély egy meghajló test és egy tárgy találkozásába sűrűsödik. A király hatalma mintha a kardon át a fegyver hordozójára szállna.

IV. Henrik 1553-ban ebben a kastélyban született, a későbbi látogatók által látott környezet nagy részét azonban jóval utána alakították át. Lajos Fülöp 1838-ban nagyszabású helyreállításba fogott, reneszánsz belső tereket teremtve újra egy 19. századi udvarnak. Bourbon őséhez fűződő kapcsolatát akarta megerősíteni. Maga végül nem jutott el ide 1848-as száműzetése előtt. A meghiúsult szándékra emlékezve emberibbé válik a palota: egy uralkodó dinasztikus hazatérést készített elő, amelyet saját uralma nem élt túl.

A város számára megőrzött sétahely

A park történetének mások a főszereplői. Amikor a forradalom idején a királyi birtok egyes részeit eladásra kínálták, a polgárok társaságot alapítottak, hogy megvegyék és nyilvános sétatérként őrizzék meg őket. 1815-ben XVIII. Lajosnak ajánlották fel a területet azzal a feltétellel, hogy a helybeliek továbbra is sétálhassanak ott. A park tehát a friss levegőn túl is hozzátartozik az útvonalhoz. Fennmaradása a város szervezett ragaszkodásának emlékét is őrzi.

A kastély látogatási rendjéhez igazítsuk a napot, és mellette hagyjunk nyugodt időt Degas-ra és Morisot-ra a szépművészeti múzeumban. Indulás előtt a nyitvatartás mellett arról is győződjünk meg, hogy a kiválasztott képek hozzáférhetők lesznek az adott napon. Utána a kastély felől a boulevard des Pyrénées-n sétáljunk a Palais Beaumont felé. Ezt az utolsó sétát ne kössük megszámolandó látnivalókhoz. Annyi dolgos festett kéz után különös öröm, ha nekünk már nincs semmi elvégzendő feladatunk.