Versailles múzeumai és művészete: Marie Antoinette, David és Delacroix képei

A bölcső mellett álló fiú félrehúzza a függönyt: odabent nincs senki. Élisabeth Vigée Le Brun Marie Antoinette gyermekeivel című képén a hiány a portré készülése közben meghalt kislányra utal. Szívesen mesélik, hogy a csecsemőt utólag festették ki a képből. A röntgenfelvételeken azonban nem találták nyomát a festékréteg alatt. A gyász valóságos; a kép átalakításáról szóló történetnek ez a részlete bizonyítatlan.

Versailles-ban sok képhez tartozik olyan történet, amely kerekebb lett annál, mint amit a bizonyítékok megengednek. A versailles-i kastélyban egy napot annak is szentelhetünk, milyennek akarták láttatni a történelmet az uralkodók és a későbbi kormányzatok. Útvonalunk egy királyné családjától a forradalmon át egy zászlós tábornokig és egy 19. századi király megrendelésére megfestett középkori csatáig vezet. Maradjon idő a kapukon kívüli városra is: ott tették le a labdaházi esküt.

Az anya mentse meg a királynét

XVI. Lajos 1785 szeptemberében rendelte meg a családi portrét. A kép a nyilvánosságnak szólt: Marie Antoinette anyai szerepével kívánták helyreállítani a hírnevét, gyermekeiben pedig a dinasztia jövőjét megmutatni. Vigée Le Brun 1787-ben fejezte be a festményt. A királyné vörös bársonyban ül, ölében gyermek, oldalához a lánya simul; a folytonosságot hirdető jelenetbe az üres bölcső hoz törést.

Sophie Hélène Béatrix tizenegy hónapos korában halt meg. A portrén helyet kap a veszteség, miközben a királyi reprezentáció formai követelményei is érvényben maradnak. Az anya teste adja a csoport biztos középpontját, a gyerekek eltérő mozdulatai mégsem engedik teljesen megmerevedni az együttest. A bölcső függönye arra irányítja a tekintetet, aki hiányzik, nem egy újabb birtoktárgyra.

Két szándékot kell egyszerre szem előtt tartanunk. Gyászoló családot látunk, és hivatalos kísérletet arra, hogy meggyőzőbbé tegyenek egy bajba jutott monarchiát. Egyik sem érvényteleníti a másikat. Aki Versailles-tól csupán díszítést vár, itt nehezebb kérdéssel kezdhet: mennyi személyes érzelmet mutathatott egy királyné, ha a róla készült kép közügy volt?

Sportépületből politikai színtér

1789. június 20-án a képviselők zárva találták szokásos üléstermüket, ezért a versailles-i labdaházban gyűltek össze. Megesküdtek, hogy addig nem oszlanak fel, amíg Franciaországnak nincs alkotmánya. Játékra szolgáló helyiség volt ez, nem a nemzet számára épített tanácsterem. A rögtönzött helyszín is indokolja, miért érdemes gyalog végigkövetni az eseményt a városban.

Jacques-Louis David A labdaházi eskü című munkája befejezetlen maradt. Az esemény után fogott a terv kidolgozásába, a forradalom gyorsan változó politikai viszonyai között. Tanulmányain az összezsúfolódott gyűlésből egy irányba tartó gesztusok kompozíciója lett. A vállalkozás éppúgy hozzátartozik az eskü emlékezetének történetéhez, mint magáéhoz az eskühöz.

A fennmaradt labdaház a kastély alatti Saint-Louis negyedben található. Az épületet külön látogatásként vegyük számba, és az adott napra ellenőrizzük a bejutás feltételeit. Könnyen összemosódik az emlékezetben élő jelenet, David befejezetlen terve és a későbbi megemlékezések sora. A királyi birtokról a városba sétálva a politikai színtér változásának távolságát a lábunkkal is megtesszük.

Belley egy filozófus mellett könyököl

Anne-Louis Girodet 1797-ben festette meg Jean-Baptiste Belley portréját. Belley korábban rabszolgasorban élt Saint-Domingue-on, később a francia Konvent első fekete képviselője lett. A gyarmat többi képviselőjével együtt azelőtt érkezett meg, hogy a gyűlés 1794 februárjában eltörölte a rabszolgaságot. A portrén hivatalos öltözékben áll, könyökével Guillaume Raynal író mellszobra mellett támaszkodik.

A párosítás egy élő politikus mellé a rabszolgaság ellenzésével összekapcsolt szerzőt állít. Belley könnyed testtartását mégsem szabad biztos helyzetének jeleként olvasnunk. Politikai pályája bebörtönzéssel ért véget, és 1805-ben fogságban halt meg Belle-Île szigetén. A gondosan kidolgozott portré olyan tekintélyt őriz, amelyet az események nem engedtek megtartania.

A levéltári adatok tovább bonyolítják a felszabadulás egyszerű történetét: Belley maga is tartott rabszolgákat. Ez a tény is odatartozik korábbi rabszolgasága és képviselői szerepe mellé. Girodet erős ellentétet teremt az eleven bőr és a fehér márvány között, a modell élete azonban nem sűríthető kényelmes jelképpé. Helyzete változott a gyarmati társadalomban, elért eredményei pedig mások döntéseitől függtek.

Bonaparte a közönsége felé fordul

A zászló magasba lendül, a kard előrenyúlik, Bonaparte pedig hátranéz, mintha már indulnának utána a katonák. Antoine-Jean Gros Bonaparte az arcole-i hídon című képe a fiatal tábornokot a vászon határain túlnyúló esemény középpontjába helyezi. Magának a hídnak alig marad hely. Az arc és az előrelendülés fejti ki a kép mondandóját.

Gros Joséphine közvetítésével tudta elérni, hogy Bonaparte Milánóban modellt üljön neki. A kép az 1796-os arcole-i harcokból merít, ám a hősi gesztus nem bizonyítja, hogy Bonaparte sikeresen átvezette csapatait a hídon. Az átkelési kísérlet kudarcot vallott. A festmény vezéri fellépéssé alakítja az epizódot: az adott hadművelet eredménye helyett a bátorságra és a parancsnoki szerepre összpontosít.

Belley portréja után kényelmetlen a különbség. Az egyik férfi a köztársasági tekintély jelvényeivel áll előttünk; a másik mintha saját akaratából húzná előre a történelmet. Az összevetés hasznos, de nem kell jóslatokká tennünk a képeket. Mindkettő olyan közönségnek készült, amelynek fel kellett ismernie egy közszereplőt. Grosnál ezt a fej fordulása és a zászló átlós lendülete éri el.

Egy későbbi király régi csatát rendel

Lajos Fülöp nem akart Versailles-ban lakni. Az egykori királyi rezidenciát helyette a francia történelem múzeumává alakította; az intézményt 1837-ben nyitották meg. Különböző uralkodásokat és rendszereket fogott össze egyetlen nemzeti elbeszélés. Ezért olyan fontosak az itteni művészeti látogatás során azok a festmények is, amelyek jóval a királyi család távozása után készültek.

Delacroix 1834-ben kapott megbízást A taillebourg-i csata megfestésére. Az 1837-es Szalon közönsége is láthatta a művet, mielőtt a múzeum megnyitására elhelyezték Versailles-ban. Középkori tárgya korabeli programot szolgált. A testek és lovak átlós rohamába sűrített erőszak nem hagyja rendezett történelmi ábrává válni az összecsapást.

Idézzük fel újra a királyné bölcsőjét. Az a portré a családra bízta a jövő biztosítékát; Lajos Fülöp múzeuma a kiválasztott múlttól várta a jelen támogatását. A művek nézésében részben az az érdekes, hogy e szándékok látszanak, mégsem szabják meg egészen, mit láthatunk bennük. Delacroix zsúfolt küzdelmének megmarad a maga fékezhetetlen ereje a nemzeti emlékezet rendezésére szánt királyi megrendelésen belül is.

Jegyfoglalás előtt döntsük el, mely festmények és történelmi terek a legfontosabbak, majd nézzük meg, mely látogatásokkal jutunk be hozzájuk. A kastélybelépőből nem következik, hogy a gyűjtemény minden része hozzáférhető. A városnak is jusson hely a napban. A kastély után ebédeljünk a kapukon túl, és a labdaház legyen előre eltervezett második állomás, ne fáradt kitérő.