Melbourne múzeumai és művészete: Tiepolo, Waterhouse és ausztrál festők az NGV-ben

Tom Roberts két lánynak fejenként hat pennyt fizetett azért, hogy egy üres birkanyíró színben felverjék a port. Olyan levegőre volt szüksége, amelyben érződik a munka. Egyikük, Susan Bourne a Kosok nyírása fiatal kátrányozó segédjéhez is modellt adott. A munka közben elkapottnak tűnő jelenet részben egy kis előadáson múlott, amelyet a munkások távozása után rendeztek meg.

A Victoria Nemzeti Galéria jó helyszínné teszi Melbourne-t annak vizsgálatához, hogyan lesznek az ilyen képek köztulajdonná. Egyes európai festmények csaknem az első kiállításukról keltek át a világon. Ausztrál képek jóval tovább várhattak a vásárlásra. Tervezzünk az intézmény mindkét épületével: a St Kilda Roadon álló NGV Internationallel és a Federation Square-en működő Ian Potter Centre: NGV Australiával. Az egyes művek hozzáférhetőségéről és az ideiglenes teremlezárásokról még utazás előtt tájékozódjunk. A gyűjtemény akkor is a városé, ha minden darabja egyszerre nem látható.

Por, gyapjú és közönség a Collins Streeten

Roberts a Corowa melletti Brocklesby birtokon kezdte a Kosok nyírásához vezető tanulmányokat. A kész képet melbourne-i műtermében mutatták be 1890-ben. A vidéki jelenetnek tehát kezdettől városi közönsége volt. Férfiak hajolnak a juhok fölé, a szín szerkezete pedig összefüggő mozdulatok sorává rendezi a munkájukat.

Az apró részletek megakadályozzák, hogy ez a rend túlságosan elvont legyen. A fenőkövekhez használt olajos üvegeken megcsillan a fény, a falnak nyíróolló támaszkodik. Minden tárgy meghatározott feladathoz tartozik, Roberts mégis kiválasztotta és elrendezte őket. A fizetett porfelverés arra emlékeztet, hogy hiteles megfigyelés és megépített látvány ugyanazon a képen is elfér. A gondos nézés nem kívánja meg, hogy a jelenetet előre nem tervezett pillanatnak fogadjuk el.

Az NGV 1932-ben, évtizedekkel elkészülte után vásárolta meg a vásznat a Felton-hagyatékból. Alfred Felton 1904-ben halt meg, vagyonának jövedelmét jótékonyság és a képtár között osztották meg. Pénze európai művek mellett ausztrál festmények megvételét is segítette. Egy birkanyíró szín és egy velencei lakoma ugyanazon pénzügyi úton juthatott Melbourne közönségéhez.

A család gyarapodása után sír marad

McCubbin Az úttörő című képe három táblán halad végig, egy oltárkép formáját kölcsönözve a telepes család történetéhez. Az elsőn pár érkezik a bozótosba. Középen gyerek és ház jelzi a kialakult életet. Az utolsó jelenetben sír és távoli város jelenik meg. A mű 1904-ben készült, röviddel az ausztrál államszövetség létrejötte után.

A befejezés kevésbé határozott, mint elsőre látszik. Nem tudjuk, ki halt meg, és a sírnál álló férfi az eredeti telepes, a fia vagy valaki más-e. Ha folyamatos életrajzként olvassuk a táblákat, olyan kérdések keletkeznek, amelyeket a vászon nem dönt el. Az alakok és a város közötti távolság az egyéni veszteséget egy nagyobb fejlődéstörténet részévé teszi.

Ennek az elbeszélésnek megvan a nézőpontja. Az európai letelepedést munka, család és áldozat egymásutánjaként mutatja; az őslakosok élete nem lép be a családi történetbe. A föld az újonnan érkezők haladásának színtere. A hiány felismeréséhez nem kell másik történetet kitalálnunk a kereten belül, de így a triptichont sem tekinthetjük az ábrázolt hely kielégítő történetének.

Vessük össze a kezdeti tisztást a fák közül nyíló utolsó kilátással. Távol épületek jelennek meg, az előteret egyetlen alak foglalja el. McCubbin külön léptékben engedi létezni a közös jövőt és a személyes árat. Csodálhatjuk a fény kezelését, miközben figyeljük, kit foglal magába és kit hagy ki a nemzetnek ez a változata.

Kleopátra gyöngyöt költ, Melbourne lakomát vásárol

Kleopátra drága választ tart egy fogadásra Tiepolo Kleopátra lakomája című vásznán. A Plinius által elmondott történetben úgy bizonyítja be, hogy többet tud költeni lakomára Marcus Antoniusnál, hogy egy értékes gyöngyöt ecetben felold és megissza. A festő által örökölt ókori meseként kezeljük, ne egy étkezés igazolt leírásaként.

A környező építészethez és ruhákhoz képest apró a mozdulat. Tiepolo közönséget ad a pazarlásnak. A lakoma színpaddá lesz, ahol az érték elpusztításának hatalma a birtoklás képességét bizonyítja. Nézzük meg a távolságot Kleopátra keze és az asztalon túli nézők között. Az anekdotának kell ez a társas tér; tanúk nélkül a fogadás elveszíti értelmét.

Velencében 1744-ben III. Ágost szász uralkodó számára vásárolták meg a képet, amely később az orosz cári gyűjteménybe került. Még a szentpétervári Mihajlovszkij-kastély mennyezetére is felszerelték. 1932-ben a szovjet hatóságok eladásra bocsátották, az NGV-be pedig 1933-ban jutott a Felton-hagyaték segítségével. Ez az út Melbourne-be a gyűjtemények jóval nagyobb átrendeződésének része volt; nem egyenes út vezetett ide Tiepolo műterméből.

A restaurátori vizsgálat kevésbé ünnepélyes részletet tesz hozzá. Röntgenfelvételeken látszik, hogy Tiepolo többször módosította a kutya farkát, végül az állat alá húzta. A hatalmas költekezés bemutatásában egy apró anatómiai részlet is újragondolást kívánt. Miután követtük a gyöngyöt, keressük meg a kutyát. Közelebb kerül a kép, ha alkotójának gyakorlati problémát is megengedünk.

Waterhouse szirénjei a parton kavarnak bajt

Melbourne nem fogadta egyöntetű örömmel az Odüsszeusz és a szirének érkezését. A londoni Royal Academy kiállítása után, 1891-ben megvásárolt festmény Homérosz-értelmezését helyben bírálták, és a képtár vezetőit közpénzzel való visszaéléssel vádolták. A szirének ausztrál útja vitát indított arról, mit kellene vásárolnia egy közgyűjteménynek.

Waterhouse női fejet és madártestet adott a sziréneknek, egy ókori görög váza nyomán, amelyet a British Museum őriz. Egyes kritikusok hagyományosabban csábító, sziklán ülő nőket vártak. A régészet alátámasztotta a keveréklényeket, de ettől még nem szerette meg őket minden néző. A hajó köré zárulnak, a kísértést a tengerészek közvetlen munkaterébe viszik.

Odüsszeusz megparancsolta embereinek, hogy kötözzék az árbochoz, saját fülüket pedig dugaszolják be. Hallani akarja, aminek nekik ellen kell állniuk. Az egyenlőtlen berendezkedés nélkülözhetetlenné teszi a legénység testi munkáját: a hős átéli az éneket, miközben más férfiak mozgásban tartják a hajót. Figyeljük szárnyak és evezők viszonyát. A kép nem adhat zenét, ezért egymás mellé zsúfolt testekben teszi láthatóvá a hallgatás nyomását.

Egy juh nem hajlandó elmenni

August Schenck Gyötrelem című festménye az 1878-as párizsi Szalon után 1880-ban érkezett Melbourne-be. Anyajuh áll halott báránya fölött a hóban, varjakkal körülvéve. A madarak várnak. A jelenet állatban olvastat elszántságot és gyászt, a tájat magányos egyén és szervezett tömeg szembesülésévé téve.

Tegyük ezt a juhot Roberts Kosok nyírásának állatai mellé. Ott a testek a munka és a nemzeti gyarapodás rendszerében vesznek részt; itt egyetlen test érzelmi dráma középpontja lesz. Egyik kép sem közvetítés nélküli beszámoló a juhokról. Különbségük jó ok arra, hogy az európai és az ausztrál gyűjteményt fejben együtt tartsuk.

Két napra osztott NGV-látogatásnál mindkét épület kapjon rendes időt, ne az utolsó órába szoruljon a második. Egy napra rövid listát válasszunk, és előbb ellenőrizzük a hozzáférést. A két gyűjtemény között tartsunk szünetet. A szín pora és a halott bárány körüli csend tovább marad meg, ha közéjük valamennyi hétköznapi városi életet is engedünk.