Hol láthatók Piet Mondrian festményei? A holdfényes malomtól a Broadway boogie-woogie-ig

Maria Martins eladta a szobrait, Mondrian képei viszont nem keltek el. 1943-ban állítottak ki a New York-i Valentine Galleryben; találkozásukat Luis Pérez-Oramas, a MoMA kurátora idézi fel a múzeum gyűjtéstörténetében. Martins megvette a Broadway boogie-woogie-t, és felajánlotta a MoMA-nak. Az ajándékot először visszautasították, majd névtelen adományként elfogadták. A múzeumtól ma már elválaszthatatlannak tűnő kép mögött egy másik művész elismerése áll. Ezért is érdemes valódi gyűjteményekben követni Mondriant, túllépve a használati tárgyakra nyomott ismerős vörös-sárga-kék mintán.

Amszterdam: a rácsok előtt éjszakai malom

A Hold részben felhő mögé bújik az Oostzijdse-malom a Gein folyónál, holdfényben című képen. Tükörképe az előtér vizébe nyúlik. 1903 körül járunk; Mondrian még a holland tájképhagyományból dolgozik, amelyet a Rijksmuseumban Paul Gabriël műveit másolva tanulmányozott. A színeket és vonalakat azonban a látvány közvetlen rögzítése helyett dekoratív renddé alakította. Ma ugyanez a múzeum őrzi a képet, 2026 őszén a 3.1-es teremben szerepelt. A malom felismerhető témát kínál annak is, aki csak a későbbi téglalapokat ismeri.

Ne pusztán egy jövendő absztrakt kép rejtvényeként nézzük az Oostzijdse-malom a Gein folyónál, holdfényben című vásznat. A Hold, a víz és a sötét épület önmagában is figyelmet érdemel, hiszen Mondrian akkor ezeket választotta témául. Visszafelé tekintve minden tájból előtanulmány lehet, és évtizedek munkája tűnhet el. Itt a cím még egy adott folyó adott malmát nevezi meg. Függőleges szerkezete találkozik a horizonttal, majd visszatér az alatta húzódó vízben; tükörképe előbb tartozik a helyhez, mint bármilyen festészeti elmélethez.

Otterlo: a tenger jelekké alakul

Domburgban és Scheveningenben 1914-ben a tengert és a hullámtörőket rajzolta Mondrian. E megfigyelések vezettek a Kröller-Müller Museum 1915-ös 10. kompozíció fekete-fehérben című képéhez. A hosszú vízszintes jelek még őriznek valamit a hullámokból, az alsó rész függőlegesei a hullámtörőt sejtetik. A vonások ellipszisbe gyűlnek, közöttük rések nyílnak. Másik ismert címe, a Móló és óceán megőrzi a kiindulópontot. Ez volt Mondrian első, kizárólag feketével és fehérrel festett képe; a víz kereszteződő irányok kérdésévé vált.

Színnel folytatódik az út a szintén a Kröller-Müller Museumban őrzött Színes kompozíció A előtt, de még nem a megszokott rendben. Az 1917-es képen sötét rózsaszín, mélykék és okker foltok, rövid fekete vonalak találhatók, amelyek néhol érintkeznek vagy fedik egymást. A fehér részek az elrendezéshez tartoznak, nem üres háttérként viselkednek. Mondrian abban az évben Bart van der Leckkel és Theo van Doesburggal részt vett a De Stijl megalapításában. Az új művészet szándéka egy jobb világ reményéhez kapcsolódott; itt apró festett mezők viszonyán próbálta ki.

London és Párizs: képek, amelyek átkeltek az óceánon

A Tate Kompozíció vörössel, sárgával és kékkel című vászna alkotójával együtt utazott, miközben készült. Párizsban kezdte 1937-ben, Londonban és New Yorkban folytatta. Reprodukción a fekete osztások és az alapszínek véglegesnek, elkerülhetetlennek tűnhetnek, mintha készen született volna az elrendezés. Keletkezése másról beszél: három városban foglalkoztatta a festőt. Rejtjelezett táj helyett azt kövessük, hol ér a fekete vonal a képszélhez, és mennyi hely jut egy-egy színes mezőnek. A Tate 1964-ben szerezte meg.

Párizsban őriznek egy már Amerikában készült festményt. A Musée national d’Art moderne New York City című vásznán tizenöt sárga, négy kék és négy vörös vonal fut. A kereszteződéseknél mintha egymás fölött és alatt haladnának. Mondrian fektetve dolgozott a képen, bár függőleges kifüggesztésre szánta; színes papírcsíkokkal próbálgatta az egymást metsző rácsokat. Örököse, Harry Holtzman és Sidney Janis műkereskedő tulajdonából jutott 1984-ben a francia gyűjteménybe. A papírcsíkokat még mozgathatta, mielőtt helyüket festékkel rögzítette.

New York: tengerpart és boogie-woogie

Visszavezet a partra a MoMA Kilátás a dűnékről, tengerpart és mólók, Domburg című képe. Az 1909-ben készült kis mű ferde irányú látványán narancs és kék vízszintes ecsetvonások húzódnak, balra dűnékkel, jobbra tengerrel. Mondrian később úgy emlékezett, az olyan légköri viszonyokat kedvelte, amelyek elnyomták a részleteket, és megerősítették a nagyobb körvonalakat. Már ekkor eldöntötte, mi maradjon látható. A MoMA 1985-ben szerezte meg a művet. 2026 őszi ellenőrzésünkkor nem volt kiállítva, ezért egyedül miatta ne tervezzünk látogatást.

Az 1940-ben Mondriant befogadó város a boogie-woogie-val is megismertette. A Broadway boogie-woogie képéről eltűnik a fekete rács, a színes sávok rövid szakaszokra bomlanak, szürke és fehér részek szakítják meg őket. Szemünk végighaladhat egy útvonalon, megállhat egy kereszteződésnél, majd máshová vonzódhat, anélkül, hogy ábrázolt utcára vagy zenészre bukkanna. A festmény 1942–43-ban készült, és a történet elején említett adománynak köszönhetően a MoMA-é. Ezt sem állították ki 2026 őszi ellenőrzésünkkor. Ennél az útnál az ismertség nem jelent biztos hozzáférést.

Amszterdammal és Otterlóval kezdjünk, ha a döntések egymásra épülését akarjuk követni: malom, hullámtörő, majd megnevezett táj nélküli színmezők. A későbbi képeknél mentsük el a pontos címet és az évszámot, mert hasonló nevek mögött nagyon eltérő kompozíciók állhatnak. Külön út előtt tisztázzuk a párizsi mű megtekintését és a két MoMA-kép visszatérését a kiállításba. Előtte hallgathatunk egy kis boogie-woogie-t, ha kedvünk van hozzá, aztán tegyük el a fülhallgatót, és hagyjuk, hogy szemünk megtalálja a maga ritmusát.